Gyerekkorában Kameroon Jade mindig ugyanazt látta, amikor a pályán focizott: fiúkat. Néha kedvesek voltak, de mindig volt egy-kettő, aki nem akarta, hogy velük játsszon. Kameroon tudta, hogy lépést tud velük tartani. Tudta, hogy be tudná lőni a labdát a kapuba, ha odapasszolnák neki. Frusztrálta a dolog. Elkedvetlenítette, hogy újra és újra bizonyítania kellett.

A legszomorúbb az egészben az volt, hogy rengeteg olyan lányt ismert, akik szívesen fociztak volna gyakrabban, de nem érezték jól magukat a fiúk felől érkező nyomás miatt. Aggódtak, hogy valaki ki fogja gúnyolni őket, ha hibáznak.

Kameroont az a kérdés foglalkoztatta, hogy hogyan fejleszthetnék a lányok a képességeiket, ha még gyakorolni sem tudnak?

Elhatározta, hogy talál módot arra, hogy a lányok magabiztosabban focizhassanak. Kameroon elkezdett edzői órákat venni. Jelentkezett egy ifjúsági csapat edzői posztjára egy olyan szervezetnél, amely nőknek biztosított sportpályákat. Izgatottan várta, hogy olyan környezetet teremtsen, ahol bárkit szívesen látnak, aki játszani szeretne.

Amikor először megérkeztek, Kameroon látta, hogy a lányok izgatottak, hogy lehet egy saját pályájuk. De az igazi öröm csak később jött. Az egyik lány meglendítette a lábát, hogy belerúgjon a labdába, de a lába a labda mellett suhant el. A lány összerezzent, de senki sem nevetett vagy forgatta a szemét. Kameroon arra biztatta, hogy próbálja meg újra. És minden lány rájött, hogy itt szabad hibázni. Megtanulták, hogyan játszhatnak a saját feltételeik szerint.