Favia sziklaszilárdan visszatér az életbe

Este nyolc óra, Albuquerque (Új-Mexikó) városán kívül vagyunk: Favia Dubyk fejlámpája megvilágítja következő kapaszkodóját a Temple (templom) nevű mészkőbarlangban, ahová hetente jár. Az arca körül fény vonzotta molylepkék rajzanak. A nappali hőség még nem hagyott alább, Favia egész testét az izzadság fátyla borítja. Már egy órája mászik, mégis elnyomja a hiábavaló késztetést, hogy elhessegesse a bogarakat, és tovább küzdi magát felfelé. A legnehezebb szintű, V11-es útvonalon mászik, mely tele van csúszós fogásokkal, amikbe kapaszkodik, hogy a falon tartsa magát, és apró kitüremkedésekkel, amelyekbe az ujjaival alig tud fogódzkodni. „Elég nyomorult ez így, de ez a legkevésbé nyomorult hely, ahová mehetsz”, mondja nevetve.

Favia 22:30-ig mászik, majd összecsomagolja matracát és lecsoszog Hans nevű kutyájával az ösvényen. Otthon elfogyasztja proteinben gazdag második vacsoráját és megvárja, amíg elegendő adrenalin távozik a testéből ahhoz, hogy elaludjon. Így zajlik az élete a hét öt napján. Kemény munka, de Favia imádja. „Ez a fő oka annak, hogy kimászom az ágyból reggel” mondja. „Nincs más, nincs egyéb tevékenység, amit jobban élveznék, mint a sziklamászást.”

Favia kiváló egyensúlyérzéke szó szerint és átvitt értelemben is értendő. Harminchárom évesen profi mászóként és főállású orvosként két karriert egyensúlyoz, 60-100 órát dolgozik orvosként, 20-25 órát pedig mászik hetente. Ez az elkötelezettség lenyűgöző bárkiről legyen szó, de a rákot legyőző Favia esetében még csodálatosabb, ugyanis körülbelül tíz éve fedezte fel a mászást, csupán egy évvel a 2012-es diagnózisa előtt.

„Soha nem voltam sokat a szabadban, mielőtt elkezdtem mászni” mondja Favia. „Nem is tudtam, hogy létezik kültéri mászás. Mindenki azt mondogatta, mozduljak ki a szabadba, én pedig értetlenkedve válaszoltam: »miért másznék odakint műanyagon?«. Nem tudtam, hogy sziklán másznak.” Nem arról van szó, hogy Favia nem volt sportos testalkat. A gyerekkorát gimnasztikával, jégkorcsolyással és lovaglással töltötte. Az élete ezen sportok körül forgott, nem pedig a kültéri tevékenységek vagy túrázás körül, mondja ő.

Lassan minden második hétvégéjét valamilyen sziklafalnál töltötte, négy-hét órákat vezetve a legközelebbi pontig. Mielőtt észbe kaphatott volna, már minden hétvégén mászott. „Egyre többet és többet tanultam, teljesen megszoktam a szabadban lenni. Megszoktam a várost, a bogarakat, a túrázást. A terepen hasznosítható tudásom gyarapodott” meséli Favia. „Szeretem a mászócipőm hangját, ahogy a sziklához ér” mondja a finom, tompított hangról, ami olyan, mintha ujjak dobolnának az asztalon. „A cipőket hallva egynek érzem magam a sziklával.”

Ennek ellenére Favia tisztában volt azzal, hogy a helyi hegymászók között kevés fekete ember van. „Megszoktam, hogy nagyjából egész életem során a jelképes fekete ember voltam”, mondja ő. De amikor más színesbőrű emberek is felbukkantak, Favia el volt ragadtatva. „Amikor egy-egy fekete ember jelent meg az edzőteremben, mindig felkiáltottam, hogy Úristen, de jó!... Nagyszerű volt!”

Bár mászóként gyorsan fejlődött és az orvosi egyetem szigorú követelményeivel is lépést tartott, 2011 őszén Favia elkezdett tartósan lebetegedni. A hallgatói egészségügyi központ ápoló orvosai elhessegették aggodalmait, elkezdték asztmával kezelni és felírtak neki egy inhalátort. „Borzalmasak voltak” emlékezik vissza Favia. Arra gyanakodott, hogy egy nyirokcsomó-daganat okozza a rosszullétét, akkoriban épp erről tanult. Ám az orvosok nem hallgattak rá. „Többször kértem, hogy készítsenek röntgenfelvételt, de visszautasítottak.” A következő júniusra a tünetei drámaian rosszabbodtak, légzési és nyelési nehézségei lettek. Egyszer mászás közben leesett a falról, levegőt kapkodva. Egy hónappal később az orvosok egy 13 centiméteres csomót találtak a mellkasában, és az éles szemű orvostan-hallgatónál előrehaladott állapotú nyirokcsomó-daganatot diagnosztizáltak. Favia ideiglenesen felfüggesztette tanulmányait és a következő évet rákkezeléssel töltötte. „A kemoterápia alatt nem volt semmiféle verseny vagy előny. Csak túlélés.”

Bár Favia nem sokkal a diagnózisa előtt kezdett el mászni, elmondása szerint a mászás adott értelmet az életének a kezelés után. „Okot adott arra, hogy tovább küzdjek az életemért. Annyira szerettem mászni, hogy nem tudtam a fájdalmon rágódni”, emlékezik vissza a ráktúlélő, akinek daganata 2013 óta eltűnőben van. „Bármit kibírok, ha visszatérhetek a sziklafalra.”

Favia visszatért az útvonalhoz, amit a kezelése előtt is gyakorolt — ez mászó nyelven azt jelenti, hogy időt nem sajnálva mássza újra ugyanazt az útvonalat, a tökéletességre törekedve. Ez a V5-ös szintű, Helikopter (The Helicopter) nevű barlang a nyugat-virginiai Morgantown mellett található Coopers Rock Állami Erdőben. A hely annyira alacsony, hogy Favia alig tudott egyenesen ülni. Újra és újra végigmászta az útvonalat, amíg végül sikeresen elérte a csúcsot. Ez a teljesítmény újraélesztette a szenvedélyét. Favia tudni akarta mennyit bír a teste.

„A mászás erőteljessé tesz. Meglátsz egy sziklát, az első gondolatod pedig, Á, nincs olyan, hogy felmásszak oda. Aztán mégis megtalálod a módját, ettől pedig fantasztikusan érzed magad” magyaráz Favia. „Számos, különböző komfortzónából kell kilépned. A bátorság, az erő, a talány. Ezek mind segítenek abban, hogy rengeteg dolgot megtanulj önmagaddal kapcsolatban, például, meddig terhelheted a tested vagy az elméd.”

Favia fizikai gyengesége viszont még nem teljesen a múlté. Különösen óvatosnak kell lennie a vágásokkal és karcolásokkal, mivel a gyógyulás most már hosszabb ideig tart, és Favia hajlamosabb a fertőzésekre. Ráadásul a rákkezelés során keletkezett hegesedés folyamatos mobilitási problémákat okoz, amelyek hát- és csípőproblémákhoz vezetnek, ezek évek óta sújtják. Csak mostanra épült fel eléggé ahhoz, hogy normálisan járjon, a mászóhelyekre való feljutásban pedig a barátai segítik. „A 18-23 kilós felszerelések cipelése túl sok nekem”, meséli Favia. Míg a mászók többsége azt mondaná, hogy a lábmunka kulcsfontosságú a stratégiájukban, Favia hátrányai miatt számára a hegymászás elsősorban a felsőtestet mozgató sporttá vált. Ezért is részesíti előnyben a fogásokkal teli boulder mászást a sima sziklafalakkal szemben. „Ha a lábamra esem, a csípőm kificamodik. De ha a hátam veszi fel az esést, akkor egyáltalán nem fáj a csípőm”, magyarázza.

A szabadlevegő segített Faviának összeszedni magát. Az elmúlt hét évben a mászás menekülést biztosított egy stresszes, döntéshozással teli munkától az intenzív ellátásban. „Miért olyan jó kikapcsolódás számomra, amikor a bőrömet éles sziklák horzsolják és vérzek, zúzódásokat szerzek vagy ott lebeg a csonttörés és halál kockázata? Nem tudom pontosan”, mondja ő. „Azt viszont tudom, hogy élvezek problémákat és rejtvényeket megoldani, a mászás pedig pont egy ilyen rejtvény, amit az elméddel és a testeddel kell megoldanod.”

Favia a szabadban közösségre is talált. A kültéri kalandsportok sokszínűségének szentelt platform, a Melanine Base Camp egyik közreműködője. Emellett saját, Traverse Girl weboldalán dokumentálja az élményeit és rajongását az alacsony magasságokban történő mászás iránt. Új mászókkal is megismertette a sportot. „Nem tudtam a mászásról az egyetem befejezése előtt. Szóval, ha az enyémhez hasonlóan valaki más életét is jobbá tenné, akkor örülnék, ha kipróbálná”, mondja Favia. „Meg akarom adni nekik a lehetőséget, hogy azt mondják »Óh, nekem mindig is másznom kellett volna«.”

Favia szerint még túl korai megállapítani, hogy mennyi hatása lesz a közelmúlt erőfeszítéseinek, melyek a szabadtéri sportok befogadóbbá tételére irányultak. Azt is kiemeli, hogy a mászótermekben továbbra is nagy szükség van faji-, nembeli- és szintbeli változatosságra. De reméli, hogy tevékenysége azt az üzenetet közvetíti, hogy a színesbőrű és a rákot legyőző embereknek is van helye a természetben. „Van néhány óra, amikor csak azzal foglalkozom, hogy kitaláljam, hogyan mászom fel erre a sziklafalra”, meséli Favia. „Kialakítottam magamnak egy kis világot, amiben biztonságban érzem magam. És ezt a biztonságot a szabadlevegő jelenti.”