Kérdezd az edzőt: „Hogyan szokhatok le róla, hogy kritizáljam magam?”

Kedves Edző!

Nemrégiben kezdtem focizni a főiskolán elsőévesként. Bármennyire is szeretem a focit, mostanában fogytán van a motivációm. A középiskolában én voltam a csapat alkapitánya, de mióta elkezdtem a főiskolát, valami mindig közbejön. Az utóbbi időben kétszer kihagytam a reggeli edzést, egyszer jó okkal (egész éjjel tanultam), a másik alkalommal pedig azért, mert… hogy is mondjam, egész éjjel buliztam a barátokkal. Egy súlyzós edzést is kihagytam. Azt mondtam az edzőmnek, hogy beteg vagyok, de valójában összevesztem a barátommal. Még mindig nagyon szeretem a focit, és amikor már kint vagyok a pályán, sehol máshol nem lennék szívesebben. De kezdem elérni azt a pontot, hogy annyira bűntudatom van, hogy már nincs is kedvem megjelenni. Képes vagyok még összeszedni magam? Vagy jobban teszem, ha csak feladom?

ALIBI
19 éves focista

Kedves ALIBI, az a helyzet, hogy elsőévesként én is kínlódtam a motivációval.

Nagy, szoros családból származom, és úgy kezdtem a főiskolát, hogy én lehetek az első a családban, aki lediplomázik. A nagymamám a szegregációs törvények miatt kénytelen volt nyolc általános után abbahagyni az iskolát. Anyukám több munkát is vállalt a főiskola mellett, hogy eltartsa magát, aztán terhes lett, és abba kellett hagynia. Úgyhogy a családban minden szem rám szegeződött. Nagy volt a nyomás.

Ugyanakkor szeretetet, támogatást és stabil értékrendszert is kaptam a családomtól. Bár éreztették a nyomást, közben azt is tudtam, hogy számíthatok rájuk.

ALIBI, neked is van mire támaszkodnod. Mivel a középiskolában alkapitány voltál, nem ismeretlen számodra a kemény munka és a bátorság. Azt is tudod, hogy amikor belépsz egy csapatba, elfogadod a csapat kódexét, és a Te felelősséged ezt komolyan venni. Éppen ezért ideje feltenned magadnak pár kemény kérdést, mint hogy „milyen ember is vagyok én?”, és „mi az, ami nem lehet alku tárgya?”

Én megértelek. Velem is előfordult, hogy csábító lett volna egész éjjel bulizni. De hamar megtanultam, hogy ez ingoványos talaj, amelybe nem akarok belesüllyedni, mert megértettem, milyen csodálatos lehetőség, hogy főiskolai szinten kosárlabdázhatok.

Nálam fontosabb dolgokban találtam meg a motivációt arra, hogy minden nap megjelenjek és mindent beleadjak: a családomban, akik támogattak és hittek bennem, és mindazokban, akik az életüket adva harcoltak azért, hogy nekem jogom legyen főiskolára járni és versenyezni. Nekik köszönhetem, hogy elérhettem azt, amit elértem, és azóta is úgy próbálom élni az életem, hogy tisztelegjek előttük. Ők az oka annak, hogy semmit sem veszek magától értetődőnek.

Abból kiindulva, hogy mit hazudtál, úgy érzem, talán biztosra veszed a saját helyzeted. Lehet, hogy úgy érzed, maga a hazugság nem is volt olyan nagy, de valójában egy nagyobb probléma része. Íme egy másik kérdés, amelyet érdemes feltenned magadnak: „milyen értékek fogják vezérelni az életem?” Más szóval, állíts fel bizonyos határvonalakat, amelyeket nem fogsz átlépni. Például nem hazudsz, nem hagyod ki az edzést, és nem hagyod abba a focit, mert ez nem oldaná meg a problémát. Csak még jobban elszigetelnéd magad.

Én ezeket az értékeket otthon tanultam meg, Pat Summitt, aki az edzőm volt a Tennessee-nél, pedig megerősítette őket. Ő nem tolerálta a hazugságot, és nála semmit sem lehetett megúszni. Meggyőződött róla, hogy tanuljunk belőle. Ez a fajta elszámoltathatóság rendkívül fontos.

Ez akadályozott meg abban, hogy egész este bulizzak, de azért nekem is megvoltak a saját küzdelmeim. Honvágyam volt, hiányzott a családom, és hiányoztak a vasárnapi összejövetelek a nagymamámnál, ahol hatalmas, lélekmelegítő lakomákat csaptunk, kártyáztunk, és sokat nevettünk. A magány, amit ennek hiányában éreztem, a felszínre hozta az apámmal kapcsolatos befejezetlen ügyeimet.

Apám sosem volt az életem része. Amikor főiskolára mentem, és hirtelen egyedül voltam, mindaz az elutasítottság és elhagyatottság, amit gyerekként éreztem, ismét elhatalmasodott rajtam. Én túlzott edzéssel próbáltam elrejteni ezeket az érzéseket, aminek az lett az eredménye, hogy nem sokkal később a lábam stressztörést szenvedett, és egyáltalán nem tudtam edzeni. Erre még rájött egy szilánktörés, majd szívproblémáim alakultak ki.

Nagyon el voltam keseredve.

Szerencsére az edzőm tudta, hogyan segítsen. Beajánlott egy sportpszichológushoz, aki megtanított kezelni mindazt, ami bennem zajlott. Megtanultam, hogy mindannyiunknak vannak bizonyos késztetéseink, amelyek különböző pozitív vagy negatív irányba húznak bennünket. Gyakorlással megválaszthatjuk, hogy melyikeket követjük. Rajtunk múlhat, hogy a jó hozzáállást és a kemény munkát választjuk.

Szerintem neked is sokat segítene egy sportpszichológus, mert előfordulhat, hogy most, hogy nincs melletted a támogatórendszered, ez nálad is előhoz bizonyos problémákat, amelyek elől így próbálsz rejtőzködni.

Valami megakadályoz abban, hogy a szeretett sportágadat űzd. Tartozol magadnak annyival, hogy utánajársz, hogy mi lehet az. Ha ezen túl vagy, elkezdheted megtanulni szeretni magad, és mindenben, amit csinálsz, kiválóságra törekedni.

Az a megérzésem, hogy mélyen legbelül hálás vagy azért, hogy főiskolára járhatsz, és hogy a csapat tagja lehetsz. Erre a késztetésre hallgass, és engedd, hogy ez vezessen előre.

Fargas edző