Egy brooklyni háló története: Közösségépítés a netballpályán

Amikor Maggi Gao 2013-ban Sanghajból New York-ba költözött, hogy pszichológiát tanuljon, bízott benne, hogy találkozik majd olyanokkal, akik osztoznak a netball iránti szeretetében. Bár az Egyesült Államokon kívül jól ismert sportágról van szó, az USA-ban rétegsportnak számít, ezért Maggi nehezen talált magának játékpartnert, nemhogy pályát.

Előbb-utóbb azonban sikerült rábukkannia egy pályára Brooklynban – a Crown Heights nevű városrészben található Lincoln Terrace Park az egész keleti part szinte egyetlen kifejezett netballpályája. Maggi végül itt talált közösségre, és különböző gyakorlatok közben elmesélte, mit jelent számára ez a sport.

Képzelj el egy kosárlabdapályát – a netballpálya is körülbelül akkora. A kosárlabdagyűrűvel ellentétben itt a gyűrű egy állvány tetején helyezkedik el, és nincs palánk. A pálya három részre tagolódik, és mind a hét játékosnak ki van osztva a posztja és a játékterülete. A kosárlabdához hasonlóan itt is az a cél, hogy átjuttassuk a labdát a másik csapat gyűrűjén. A kosárlabdával ellentétben azonban a nettballal a kezünkben nem mozoghatunk. Csak egy lépést tehetünk, majd meg kell állni, csinálni egy forgást, és továbbpasszolni a labdát. Sokkal nagyobb precizitást és mozgékonyságot igényel, mint sok más sport.

Sanghajban nőttem fel, de gyerekkoromban egyáltalán nem voltam sportos. Nyolc éves koromban beírattak egy környékbeli brit iskolába, amely nem sokkal előtte nyílt, és ott a netball a tanagyag része volt. Addig ki nem állhattam a testmozgást, de a netball segített abban, hogy magabiztosabb legyek a sportolói képességeimben. Mindenki nagyon támogató volt. Azt mondták, „Persze, próbáld csak ki! Ne aggódj amiatt, hogy bármit rosszul csinálnál.” Ez volt az első alkalom, hogy kipróbálhattam magam valamiben. Most már jó régóta netballozom. Várjunk csak, nem tudom kiszámolni... 17 éve.

A lehető legszorosabb. A New York-i netballon keresztül megismerkedtem a karibi-amerikai netballközösséggel. Azt hiszem, először egy kicsit szkeptikusak voltak velem kapcsolatban. Ők együtt nőttek fel, és van közös múltjuk, ami a netballhoz kötődik. A szüleik, akik a Karib-térségről emigráltak Amerikába, korábban Jamaica, Trinidad vagy Granada nemzeti netballcsapatának válogatottjai voltak. Fantasztikus élmény volt, hogy elfogadtak, miután látták, hogy keményen dolgozom, és ismerem a sportot. Olyan sok emberrel találkoztam, akiket egyébként nem ismertem volna meg.

Emlékszem, hogy fiatalabb koromban kicsit zavart, hogy amikor azt mondtam, hogy netballozom, azt válaszolták, hogy „á, női sportot űzöl”. Aztán ahogy idősebb lettem, rájöttem, hogy sokkal nagyobb precizitást és mozgékonyságot igényel, mint sok más sport. Ha össze akarnánk hasonlítani bármelyik másik sporttal, szerintem a hetes rögbi állna hozzá legközelebb – hasonló erő és gyorsaság kell hozzá. Ausztráliának már van egy nagyon komoly férfi netball-ligája. Nem profi, vagyis nem keresnek pénzt a játékosok, de akkorára nőtte már ki magát a sport, hogy ezek a játékosok egy profi férfi netballcsapat megalakításán dolgoznak, amellyel viszont már hamarosan pénzt is fognak keresni. Ennyire nagy lett ott a sport. Azokban az országokban, ahol igazán népszerű, a legnagyobb sportnak tartják, nemcsak a nők, hanem a férfiak számára is.

Hobbiszinten valószínűleg még vagy 30 évig. Ha elnézem azokat a nőket, akik a Lincoln Terrace Parkban netballoznak egymás ellen, számukra ez egy életmód. Vannak köztük olyanok, akik korábban a nemzeti válogatottjuk tagjai voltak odahaza a Karib-térségben. Aztán átadták a netballt a gyerekeiknek, de még mindig szeretnek együtt lógni és netballozni. Én egy 25 éves személyi edző vagyok, és van egy 60 körüli jamaicai nő, akivel játszani szoktam, és még mindig képes megverni. Ezeket a készségeket sosem veszítjük el, csak megtanulunk okosabban játszani.