A sport mint előadó-művészet: egy mexikóvárosi utcai focista elmeséli, hogyan fejleszti készségeit

Mindenki másként fedezi fel a sport iránti szenvedélyt. Alan Landeros, a 20 éves mexikóvárosi diák internetböngészés közben bukkant rá az utcai focira, és nagy hatással volt rá a játékosok találékonysága. A hagyományos focihoz képest az utcai változatban általában nagyobb a gólarány, kisebb a pálya, és a tér is korlátozott. Az utcai foci a labda uralásáról, az egyéni készségekről és a gyors gondolkodásról szól. Az Alanhez hasonló játékosok órákon keresztül gyakorolnak, hogy fejlesszék trükkjeik arzenálját, amelyek együttesen egyfajta performansszá válnak a többi helyi játékossal folytatott küzdelemben. Alan számára ez nem is annyira sport, mint inkább egy önkifejezési mód.

Hazai pályáján, az Axomiatla parkban ültünk le vele beszélgetni, ahol lenyűgöző repertoárját tökéletesíti. Egy rövid szünetben Alan a helyi fociközösségről mesél nekünk, és arról, hogyan segít neki a sport a kreativitása kiélésében.

Fiatalabb koromban a háztömb környékén játszottam a szomszédokkal, főként gyerekjátékokat, mint a fogócska vagy a bújócska. Miután azokból kinőttünk, leginkább otthon maradtam, és videókat néztem online. Így bukkantam rá az utcai focira 16 éves koromban. Az ismerőseim közül senkit sem érdekelt annyira, hogy hajlandók lettek volna együtt tanulni velem, de ezt annyira nem bántam, mert legalábbis ami a trükköket és a kombinációkat illeti, ezt a sportot egyedül is lehet gyakorolni. Elkezdtem leutánozni, amit online láttam, azokat a trükköket és átmeneteket, amelyeket a híres játékosok kombóiból loptam, amíg elég ügyes nem lettem ahhoz, hogy kialakítsam a saját stílusomat.

Minden utcai focista stílusa más. Mindannyian barátok vagyunk, de amikor együtt edzünk, vagy egymás ellen versenyzünk, mindenképpen van azért egy kis rivalizálás. Amikor egyedül elkezdtem utcai focizni, féltem, mert nem tudtam, hogy el fog-e fogadni a közösség. Már azelőtt csodáltam a helyi utca játékosokat, hogy találkoztam volna velük, és ez a mai napig így is van. Most pedig már tagja vagyok egy nagyobb csapatnak, sőt, saját csapatot is alapítottam egy barátommal.

Elég csendes a környék, biztonságban érzem magam idejövet vagy hazamenet, és nem érzem veszélyesnek, hogy itt vagyok védtelenül a szabadban. A városnak ez a része magasabban fekszik, mint a belváros, ezért itt egy kicsit hűvösebb van, ráadásul emelkedőn kell felsétálni, de úgy gondolok erre, mint az edzés részére.

Az utcai focin keresztül kezdtem el jobban felfedezni a kreativitásom. Amikor például kitalálok egy új kombót, megengedem magamnak, hogy csak úgy spontán jöjjenek a dolgok két trükk között, és ez sokat elárul a személyiségemről. Vagy fogom azokat a trükköket, amelyeknek már a mestere vagyok, és igyekszem új variációkat kialakítani belőlük, hogy valami teljesen mást hozzak létre. Szerintem ez azt mutatja, hogy nonkonformista konformista vagyok – nem ragadok le az első gondolatnál, ami az eszembe jut.

Korábban nagyon félénk voltam, és amikor edzeni kezdtem, szégyelltem a parkban vagy bármilyen nyilvános helyen gyakorolni, mert az emberek megálltak nézni, és ettől ideges lettem. Ez azóta már elmúlt. Manapság naponta két-három órát gyakorlok, mindegy, hogy hol. Néha fel is veszem a kombóimat odalent a város történelmi központjában, például a forradalmi emlékműnél, ahol sokan szoktak sétálgatni. Ha nagy tömeg gyűlik össze, az jól mutat a videón.

Napközben bármikor születhetnek új ötleteim, néha csak attól, hogy visszanézem a régi videóimat, de ha nehéz trükkről van szó, akkor inkább várok, és edzés közben gyakorolnom. Korábban volt egy balesetem abból, hogy kipróbáltam valami újat, anélkül, hogy rendesen megterveztem volna. Egyszer annyira megsérült a térdem, hogy négy hónapig nem tudtam edzeni. Amint visszatértem az edzéshez, észrevettem, hogy félek új trükköket kipróbálni, mert nem akarom újra kockáztatni a sérülést, de az még rosszabb volt, mert stagnálni kezdtem, és elveszítettem a motivációmat. Manapság azt csinálom, hogy igyekszem minél jobban átgondolni, de végül vállalom a kockázatot. Ha elesek, elesek. Nem akarok helyben járni.