Courtney Banghart – Hogyan térhetek vissza egy nagy vereség után?

Kedves Edző!

A foci az életem. Imádom, elég jó is vagyok benne, és az összes közeli barátom is benne van a csapatban. Miután egymás után kétszer megnyertük az állami középiskolai bajnokságot, a tavalyi szezonban kiestünk a rájátszásból. Utálok veszíteni, és őszintén szólva még nem sikerült túltennem magam rajta. Most aggódom a közelgő szezon miatt. A három legjobb játékosunk leérettségizett, a fiatalabbak pedig, akik még újak, nem valami erősek. Ráadásul végzős vagyok, úgyhogy ez az utolsó esélyem a győzelemre. Nem biztos, hogy elég jó vagyok ahhoz, hogy bekerüljek egy főiskolai csapatba, ezért fontos számomra, hogy a középiskolát a csúcson fejezzem be. Hogyan tudok túljutni az előző szezon csalódásán?

Csalódott Érettségiző Lúzer
17 éves focista

Kedves CÉL! A vereség valóban fájdalmas, de én inkább veszítek, mint hogy ne is játsszak.

Játékosként és edzőként is bőven volt már részem vereségben. 2015-ben úgy kezdtük meg a rájátszást a Princeton csapatával, hogy mi voltunk az NCAA bajnokságok történetének legmagasabban rangsorolt Ivy League-csapata, és az egyetlen veretlen csapat, a nők és a férfiak közül is, az 1. divíziós kosárlabdában.

Végül kiestünk a második körben. 18 000 néző szeme láttára. Ez fájt.

A meccs után azt mondtam a játékosaimnak az öltözőben, hogy „megértem, hogy most fáj. Nekem is fáj. De ez a fájdalom nem azt jelenti hogy kudarcot vallottunk, hanem hogy mindent beleadtunk.”

Igen, lehet, hogy veszítettél. Igen, van, hogy 1000 százalékot beleadsz, és mégis veszítesz. De tisztázzunk valamit: te nem vagy vesztes. Csak egy csapat nyerhet a végén, de nem csak egy csapat ad bele mindent. Ha mindent beleadsz, már győztes vagy.

Arra biztatlak, hogy a vereségtől való félelmet alakítsd át a lehetőségek kihagyásától való félelemmé. Ezt a szemléletváltást a középiskolában tanultam meg. Állami teniszbajnok voltam, de amikor meg kellett védenem a címem, egy igazi teniszfenoménnal álltam szemben. Tudtam, hogy esélyem sincs, hogy megverjem. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ha félek veszíteni, akár azonnal fel is adhatom az egészet – és erre nem voltam hajlandó.

Úgyhogy mindent beleadtam, remélve, hogy neki éppen rossz napja lesz, nekem pedig pont hogy jó napom lesz. Nem így lett. Nem nyertem. De az ördögbe is, maga az, hogy egy olyan közönség előtt játszottam egy ilyen szintű ellenfél ellen, és vesztettem, sokkal jobb eredmény volt, mint együtt élni a megbánással, amit akkor éreztem volna, ha meg sem próbálom. És tudod, mi lett a vége? A következő évben visszatértem, és újra megnyertem a bajnokságot (a fenomén közben leérettségizett).

Egy másik dolog is volt, ami segített győzelemmé alakítani a vereséget: megbecsülni a pillanatot, megélni a fájdalmat, aztán elengedni azt. Visszatekinteni akkor kell, miután visszavonultunk, nem akkor, amikor még a céljainkat hajszoljuk. Márpedig én, a játékosaim és úgy általában a sportolók hajszolnak valamit. Vadászok vagyunk, és mindig hajtunk valamire.

A Twitteren gyakran használom az #inpursuit hashtaget. Ez a mantrám. De ez nem azt jelenti, hogy a következő győzelmet hajszolom, hanem azt, hogy a következő lehetőséget hajszolom. És időközben rájöttem, hogy minél keményebben dolgozunk, annál nagyobb lehetőségek kerülnek az utunkba.

Én óriási lehetőséget látok előtted: legyen ez az újjáépítés éve. A túlélés és az evolúció az alkalmazkodásról szól. Ezt Darwin mondta – nagyon szeretem ezt a mondást, és e szerint is élek. Nem azzal a gondolattal megyek bele az újjáépítés évébe, hogy „ez borzasztó lesz”, hanem azzal, hogy „hogyan fogok tudni alkalmazkodni?”

Idén kevesebb tehetséges játékos van csapatodban. Rendben. Előfordul. Hogyan fogsz alkalmazkodni? Tekintve, hogy a csapat főként fiatalabb játékosokból áll, lehetnél a vezetőjük. Inspirálhatnád őket arra, hogy jobbá váljanak. Engem mindig is lenyűgöztek a sport mentális aspektusai. Valójában neurológia szakos voltam a főiskolán. Intuitív módon valószínűleg már tudod, hogy amikor magabiztosak vagyunk, jobban játszunk, és gyorsabban tanulunk. Tehát az önbizalom növelése jó kezdet lehet.

Játékos koromban sok kis dolgot tettem azért, hogy építsem a csapattársaim önbizalmát. Folyton pacsiztunk, dicsértem őket, hogy „hé, nagyon klasszul játszottál ma”, hazavittem őket kocsival, és útközben megbeszéltük, mi mindent csináltunk jól. Ezek az apróságok rengeteg önbizalmat adnak az embernek, és segíthetnek áttörni a mentális korlátaikat. Ráadásul az így kiépített kapcsolatok sokkal tovább veled maradnak, mint a győzelmek és a vereségek.

Ami pedig azt illeti, hogy szerinted ez az utolsó esélyed: te vagy az egyetlen, aki felállítja ezeket a korlátokat. 2000-ben kértek fel először, hogy legyek tenisz- és kosárlabdaedző. Az volt az első reakcióm, hogy az edzősködés nem is igazi munka. Most, 20 évvel később azonban nem is lehetnék boldogabb. Igen, lehet, hogy ez lesz az utolsó év, hogy gimnáziumi mezt hordasz, de ez nem feltétlenül jelenti a sportpályafutásod végét, hacsak nem azt akarod. Te vagy az egyetlen, akinek hatalmában áll eldönteni, hogy mikor van vége, és hogyan.

Banghart edző