Valakinek van kedve teniszezni?

Körülbelül húszezer szívós lakos él a Skócia nyugati partjától nem messze fekvő Külső-Hebridák Harris szigetén. A lakossághoz képest azonban jelentős túlerőben van a körülbelül ötvenezer még szívósabb birka. E két csoport együttesen készíti a sziget világhírű termékét, a kézzel szőtt Harris-tweed anyagot. A közösség a szó legszorosabb értelmében szoros.

Ha behunyjuk a szemünket, hallani lehet az óceán hullámzását, a harasztos hegyoldalakban legelő birkák bégető kórusát, valamint a helyiek hangos nézeteltérését a legutóbbi meccslabdával kapcsolatban. Így bizony, az ősi, sivár tájból oda nem illő módon kiemelkedik a Bunabhainneadar (Búna-ven-eder) teniszpálya, Nagy-Britannia, sőt, talán az egész világ legfélreesőbb pályája, amely ebben az elszigetelt közösségben, mely számára a köztávolságtartás mindennapos valóság, igazi mentőövként szolgál.

A pálya maga is képes megállítani a forgalmat – mármint ha van forgalom. Két turista kiszáll a bérelt autójából, hogy lefényképezze. „Mi van?” – nevet a 65 éves Mike Briggs, miközben integet nekünk a műfűről. „Nem láttak még teniszpályát?”

Mike és Peggy is egykor turistaként kezdte, és minden nyáron ugyanazt a faházat bérelték ki a szigeten, a hegycsúcson túl. Amikor azonban 1992-ben telefonáltak a tulajdonosok, hogy eladják a kisházat, Briggsék egy hirtelen döntéstől vezérelve megvásárolták azt, és véglegesen átköltöztek ide Dél-Angliából.

Harris egészen északon, az alaszkai Juneau-val egyvonalban fekszik, és míg az itteni nyarak egészen idilliek, és rengeteg látogatót hoznak magukkal, a telek zordak és magányosak, mivel a napsütéses órák száma alacsony, és erős viharokat hoz az észak-atlanti szél.

Amikor Mike és Peggy érkezésük után bejelentkeztek a helyi háziorvosnál, az orvos figyelmeztette őket, hogy a legtöbb letelepedő legfeljebb két évig bírja. Briggsék azonban nem átlagos kívülállók. „Az egyetlen dolog, amit hiányoltunk, az a teniszklub volt, ahol Mike és én voltunk az ificsapatok edzői” – mondja Peggy. Ezért úgy döntöttek, hogy építenek egy teniszpályát a helyi közösség számára.

Amikor a pár először megérkezett a kisvárosba, a helyi gyerekek kifeszítettek egy halászhálót az úton keresztül, hogy ütögethessék egy kicsit a labdát, de valahányszor arra döcögött egy traktor, le kellett venniük a hálót. „Hittünk benne, hogy egy teniszpálya az egész közösségnek a javára válna” – mondja Peggy. De nem is sejtették, hogy mennyire.

Kívülállóként egyáltalán nem árt, ha óvatosan közelítünk a helyiekhez. Mike és Peggy kérdőíveket küldtek ki, tisztelettudóan kikérték a helyiek véleményét, és a válasz egybehangzó volt: építsétek csak meg álmaitok pályáját, mi meg majd jövünk. A föld megvásárlása könnyű volt. „Szerencsére az észak-harrisi birtok akkori tulajdonosa, Jonathan Bulmer nagyon támogató volt, és 1 fontért eladta nekünk a telket” – mondja Mike.  

„Ez nem csupán egy teniszpálya – az alapját szó szerint Harris szikláiból vájták ki, és minden szigetlakó tudja, mekkora kihívás ez” – mondja Andrew Morrison, a Harris Hotel tulajdonosa. Hogy hogyan jött össze a 62 000 font (81 000 dollár), ami a pálya, valamint az időjárástól védő, kényelmes fa pavilon megépítéséhez kellett? Nos, ehhez négy évnyi kampányolás, pályázás és sok-sok profi játékosoknak, valamint a sportág híres rajongóinak szóló, számos kézzel írt levél kellett, amelyben felajánlották nekik, hogy 50 fontért (65 dollár) a Külső-Hebridák teniszklubjának örökös tagjaivá válhatnak. „Ez még az e-mail előtti időkben volt, a fax pedig túlságosan problémás volt, úgyhogy leveleket írtunk. Méghozzá ötszázat” – mondja Mike.

Ez meg is hozta az eredményét. Sorra jöttek a tagsági jelentkezések, még Bunny Austin teniszlegenda is küldött 5 fontot (6 dollár 50 centet) Ausztráliából. „Azt hiszem, hogy a helyzet romantikája tetszett nekik” – mondja Peggy.

„Előtte sosem teniszeztem korábban, de mióta megnyílt a pálya, rendszeresen játszom” – mondja John Macleod gazda, aki a szigeten nőtt fel. Briggsék sok helyi iskolást tanítottak meg játszani, és több olyat is említettek, akik még a mai napig játszanak, köztük Morrisonék (a közeli Harris Hotel már több mint 100 éve a Morrison család tulajdonában van). „Azt nem tudom, hogy akkor is teniszeznék-e, ha máshol élnek, de ebben a környezetben igazi öröm” – mondja Andrew. 

A pálya azonban többről szól, mint csupán a teniszről. „Nagyon sok mindenre használjuk, amire nem is gondoltunk volna” – mondja Mike, aki amellett, hogy a Lawn Tennis Association okleveles edzője, képzett hathajóga-oktató is. Peggy pedig okleveles személyi edző és piláteszoktató, akinek specialitása az idősek mozgékonyságának fejlesztése. Amikor csak lehetséges, mind a ketten a tengerre néző, nyitott stúdiójukban tartanak órákat. A friss levegő és a csodálatos kilátás az elmét és a lelket is edzi, nem csak a testet. „Csodálatos látvány, ahogy színes matracok tarkítják a tájat, és megannyi láb leng a levegőben” – mondja Peggy.

A turisták az egész világból elutaznak ide, hogy megnézzék ezt az újdonságot, míg a helyiek a közösségi élményért jönnek. „Igazi látványossággá nőtte ki magát” – mondja Mike. „De még többet jelent számomra az, ha valaki egy órát utazik a sziget másik végéből, hogy az esőben is eljöjjön az órára” – teszi hozzá Peggy.