Kosárra dobálgatás: ismerd meg a párizsi streetball legújabb filmesét

A kosárlabda nemzetközi játék, de a világ városaiban lévő nyilvános, fedetlen pályákon játszott streetball nagyon is helyi jelenség. Párizsnak is megvan a maga gazdag játékstílusa, és pontosan ez az, amit a 23 éves filmes, Lamine Conté (művésznevén Mister Pvris) kívánt bemutatni, amikor elkezdte dokumentálni szülővárosának kosaras színterét. Az oldalvonalról vagy a magát játék közben filmezéssel Lamine spontán meccsről spontán meccsre jár szerte Párizsban, miközben bensőséges és autentikus pillanatokat vesz fel, amelyek megörökítik a párizsi kosárlabdázás hangjait, energiáját és játékstílusát, ezzel polírozás nélkül adva képet a sportközösség utcai szintjéről.

A 19. kerületi Sztálingrád-pályán zajló meccsek között kis szünetet tartva Lamine lábát egy parkban álló padra feltéve ül. A beszélgetésünket rendszeresen megszakítják a Lamine-t üdvözölni megálló játékosok és járókelők. Aztán gyorsan felpattan, és elmegy. Kezdődik egy újabb meccs.

Régebben fociztam. Bár középsuliban a barátaim többsége kosarazott, én mindig a focit szerettem jobban, mert azt gondoltam, hogy a kosárlabda a magas emberek sportja, és akkoriban még elég alacsony voltam. Csak akkor fogtam a kezembe kosárlabdát, amikor 14 éves lettem, és azóta sem tudtam letenni. Későn kezdtem, és későn értem be. Nemcsak, hogy másoknál később csatlakoztam csapathoz, de sokáig tartott, hogy elkapjam a fonalat. 16 éves koromig nem találtam olyan edzőt, aki látott volna bennem fantáziát. Egy volt kosaras és helyi mentor, Mohammed vett a szárnyai alá. Ez nem könnyű, amikor már annyi idős vagy már, mint én voltam akkor, és nem vagy képzett. De valamit láthatott az elszántságomban és motivációmban. És ez volt az a nyár, amely mindent megváltoztatott számomra. Elég jó játékossá váltam ahhoz, hogy az Egyesült Államokba utazzak és kipróbáljam magam nyári táborokban és az AAU-ban.

Inkább támadó jellegű játékos vagyok. Középtávoli dobások, hárompontosok, betörések a kosárhoz, mindezt szeretem csinálni. Nem vagyok valami nagy védekezésben. A pályán nincs barátkozás.

Dokumentálni akartam a párizsi utcai kosárlabdázás kompetitív jellegét. Minden úgy kezdődött, hogy feltöltöttem magamról egy videót, amelyben egy ellenféllel szemben zsákolok egyet, és miközben visszafutok, szóban heccelem a játékost. A videó virális lett a Twitteren, és a projektem egycsapásra valósággá vált. Nem vagyok valami nagy közösségi médiás, és mindent néhány nap alatt kellett létrehoznom: kezdve a logótól a néven át egészen a szerkesztői döntésekig. Úgy döntöttem, hogy amikor csak lehet, bemikrofonozom a játékosokat, így izgalmasabbá téve a meccseket. Most az a küldetésem, hogy a lehető legkeményebben játsszak, és ami még ennél is fontosabb, annyi lelkesedéssel fogom segíteni a játék dokumentálását, mint amennyire lelkesedem magáért a játékért. Ezt az energiát viszem a pályára a játékhoz, és sokszor heccelek másokat szóban az oldalvonalról. Ha van valami, amit megtanultam a kosárlabdázásról, amikor az Egyesült Államokban játszottam, az az, hogy mindig szórakoztatni kell az embereket.

Elismerés jár Hamadoune Sidibének, hogy létrehozta a világ legjobb utcai kosárlabdás tornáját. A Quai 54 a város minden kosarasát büszkeséggel tölti el. A színvonal hihetetlen, a légkör fantasztikus, és mindenki ismeri. Ismerem a szervezőket, Hamadoune nagyon jó fej srác, még akkor is, ha úgy gondolja, hogy béna vagyok a jobb kezemmel. Elég jól tud szóban heccelni. Egy nap én is játszani fogok azon a tornán. Úgy testesíti meg a játék szellemét, ahogyan mi azt itt Párizsban szeretjük. A meccsek mindig magas fordulatszámon pörögnek, jól szórakozunk, és a közönség is csodálatos.