Identitáskeresés a stíluson keresztül – egy multitálentum, aki mindig szemérmetlenül önmaga

„[Az vezérel], hogy olyan életet éljek, amely olyan közel áll az álmaimhoz, amennyire csak emberileg lehetséges” – mondja Lillian Ahenkan, aki a közösségi médiában és azon túl @FlexMami néven is ismert. A 26 éves, sydney-i születésű tehetség már most sok álmát valóra váltotta, például volt már TV-bemondó, DJ, szerző, podcast-műsorvezető és vállalkozó, többek közt. Ő a valódi megtestesítője a kreatív multitálentumoknak.

Lillian különböző platformokon keresztül kapcsolódik az emberekkel, és különböző környezetekhez kell megfelelően öltöznie, de amikor a stílusáról és az identitásáról van szó, csak a saját véleményére hallgat. „Nem az a típus vagyok, aki túlintellektualizálja a kreativitást. Számomra ez intuitív, és egyfajta hangulatot áraszt” – meséli a stílusának folyamatáról. Amikor azonban egy potenciális munkához kell öltöznie, Lillian bevallja: „Figyelembe kell vennem a közönségem. Online közegben gond nélkül felvehetek egy rövidített pólót, de ha be kell sétálnom egy igazgatótanácsi terembe, akkor is helyénvaló lenne? Valószínűleg nem. Lehet hogy akkor is megtenném, de lehet, hogy nem.”

Lillian szereti merészen kombinálni az élénk színeket és mintákat, így fejezi ki öltözködési stílusán keresztül szenvedélyes személyiségét, és ghánai gyökerei előtt is tiszteleg. Lillian nem volt azonban mindig ilyen magabiztos. Arról beszélgettünk, hogy hogyan tanulta meg ünnepelni kulturális gyökereit, megerősíteni és uralni saját identitását, és figyelmen kívül hagyni az elvárásokat, amelyek korlátozzák kreativitását és önbizalmát.

Középiskolás koromban scene-es voltam. Sok feketét, pirosat és kockásat hordtam, amíg rá nem jöttem, hogy a scene vagy az emo konnotációi nekem nem jönnek be. Stílus szempontjából nagyon emo voltam, de a hangulatom szempontjából nem. [Családlátogatáskor] Ghanában elvárják, hogy az ember színeket viseljen. Csak temetésre viselnek feketét, ezért úgy éreztem, hogy ellene megyek a gyökereimnek, mert internalizáltam a színes ruhák viseléséhez fűződő rasszizmust, és úgy éreztem, hogy mássá tesz, és így nem tudok beilleszkedni. Abban, hogy most hogyan állok a színekhez és a mintákhoz, kulcsszerepe volt a [ghánai] kultúrában való megmerítkezésnek, mert az a kultúra nagyra értékeli az önkifejezést, társadalmi-gazdasági státusztól függetlenül.

Abszolút mértékben, de ez inkább abban nyilvánul meg, hogy hangsúlyt helyezek arra, hogy minden alkalomhoz megfelelően öltözzek. Anyámat nagyon érdekelte a tiszteletreméltóság. Először azt hittem, hogy ez valami kulturális dolog. Annak ellenére, hogy anyukám már 30 éve él Sidney-ben, nem illeszkedett be annyira, mint az ember várná. Azt szokta mondani, hogy el tudja képzelni, hogy Ghánában hány lány ugrana a lehetőségre, hogy azt viseljenek, amit csak akarnak. Ezért meg volt lepődve, amiért én kizárólag feketét voltam hajlandó viselni, amikor megannyi más, izgalmas dolgot hordhatnék, mint például fülbevalót, fejpántot és sálat.

Egész középiskola alatt egyenruhát viseltem. Hetente egyszer kellett csak magamtól eldöntenem, hogy mit vegyek fel, méghozzá a szombati bulikra. Egy részem izgatottan várta, hogy felnőtt legyek, és azt vehessek fel, amit akarok.

A középiskola utáni időszak sok tanulsággal járt. Megkérdőjeleztem, hogy ki vagyok, és milyennek szeretnék látszani. Ez a 20-as éveim elején jött ki igazán, amikor nem akartam farmert venni egy pólóval meg sportcipővel, mert nagyon aggasztott, hogy mindenki azt fogja gondolni, hogy lusta vagyok. Egy igazi „hazaérkezés” pillanat kellett hozzá, hogy megbékéljek a kényelmes öltözködéssel. Megfigyeltem, hogy a nyugati kultúrákban nagyon konkrét kicsengése van annak, ha valaki kiöltözik vagy jól öltözik, és úgy vettem észre, hogy ez egyfajta belépő. Furcsa módon nem hiszem, hogy ez komfortos számomra, ugyanakkor az gondolom, hogy ezek a párhuzamok nagyon érdekesek.

Manapság nagyon szívesen hangsúlyozom ki a nőiességemet. Pedig nagyon sokáig úgy voltam vele, hogy nem akarok nőiesen öltözni, mert negatív konnotációi vannak annak, ha valaki lányos lány. Aztán hirtelen úgy döntöttem, hogy ez engem nem érdekel, és tetszenek a női ruhák, és szeretem, ha azt gondolják, hogy csinos vagyok. Ugyanakkor az is lehet, hogy holnap felveszek egy öltönyt, és abban is jól érzem magam. A lényeg, hogy azt viseljek, amit akarok, és hogy jól érezzem benne magam.

Szavakkal! Óriási szószólója vagyok a nagy beszélgetéseknek, szívesen megosztom, hogy miben hiszek, és másokat is erre bátorítok. Az utóbbi néhány évben az is elkezdett nagyon foglalkoztatni, hogy milyen környezetben élek, ezért minden alkalmat megragadok egy kis barkácsolásra vagy dekorálásra, és igyekszem úgy kialakítani a személyes terem, hogy szenzációsan érezzem benne magam. Tudatosan igyekszem olyan bútorokat és dekorációkat választani, amelyek örömet szereznek. Nem követem azt a mentalitást, hogy az alapján rendezem be az otthonom, hogy mi a legolcsóbb, vagy mi tükrözi a normát. Prioritás számomra a minta, a szín és a kényelem, aminek az a végeredménye, hogy élvezem az ottlétet, és alig várom, hogy visszamehessek.

Soha. Értem, hogy mások miért éreznének nyomást, de – és azt hiszem, hogy ez a Vízöntő Holdamnak köszönhető – engem mindig is az érdekelt, hogy egyedi és önmagam legyek, különösen olyan helyzetekben, ahol épp az ellenkezőjét várják tőlem. Néha persze fordítva sül el a dolog, és negatív hatással lehet arra, hogy másoknak mi a benyomása a munkámról. Egyesek azt gondolják, hogy ha ilyen sok időt töltök öltözködéssel, akkor biztosan nem vagyok fókuszált a munkámban. Folyamatosan igyekszem megdönteni a különböző öltözködési stílusokkal kapcsolatos tévhiteket. Ha valaki azt mondja nekem, hogy talán öltözzek kicsit kevésbé színesen, akkor én arra azt válaszolom, hogy „ugyan mégis miért?”, és inkább ráteszek még egy lapáttal. Ha van jogom egy adott környezetben lenni, akkor miért ne lehetnék ott úgy, ahogy vagyok?