Az ősök nyomdokaiban: Egy New York-i krikettjátékos karibi öröksége előtt tiszteleg

Derick Narine azonnal beleszeretett a krikettbe, amint először ütőt ragadott. Tinédzserkorára már hazáját, Guyanát képviselhette a nemzeti csapatban. Aztán amikor középiskolás évei kezdetén New Yorkba költözött, eljuttatta csapatát első bajnoki címéig. Derick kapcsolata a krikettel azonban túlmutat a győzelmeken. A sportág szeretete generációról generációra öröklődik a családjában, és valahányszor ütésre készül, érzi a kapcsolatot felmenői hosszú sorával, akik nemzedékről nemzedékre ugyanezt tették.

Queens Jamaica nevű városnegyedének Baisley Pond Park krikettpályáján beszélgettünk Derickkel, aki arról mesélt, milyen kulturális különbségek vannak a New York-i és a guyanai krikett között, és hogy mindennek ellenére ez a sport valahogy mindig összehozza az embereket.

Az őseimet rabszolgaként szállították Guyanába Indiából, hogy a cukoriparban dolgozzanak. A krikett hazája India (és Anglia), ezért aki onnan származik, az bizonyára tud játszani, vagy legalábbis van valamilyen tudása a sportról. Miután [az őseim] Guyanába kerültek, továbbadták a krikettet generációról generációra. Amint valaki elég nagy lesz ahhoz, hogy ütőt fogjon, kiviszik a parkba, és megtanítják játszani. Először a falusi csapatokban játszunk, aztán beválasztanak a körzeti ligába. Onnan egyszer csak beválogattak a nemzeti csapatba. 16 éves koromban képviseltem először Guyanát.

Izgatott voltam. Sok mindent lát az ember a tévében és a filmekben, de amikor megérkeztem, minden más volt, különösen a queensi élet. Azt gondoltam, hogy majd lesz egy házunk szép kerttel, meg minden, de ott minden nagyon zsúfolt. Más volt, mint amit elképzeltem.

Erre nem számítottam, mert soha nem hallottam arról, hogy az Egyesült Államokban lenne krikett. Együtt kezdtem a középiskolát egy haverommal, aki a szomszédom volt Guyanában. A John Adams Középiskolába jártunk, és ettől a barátomtól tudtam meg, hogy a sulinak van krikettcsapata. Elmentem egy próbaedzésre, és az edző kapitánynak választott. Meg is nyertük a bajnokságot. Ez volt a John Adams első bajnoki címe.

Attól függ, hogy ki ellen játszunk. Ha indiaiak ellen játszunk, ők nem nagyon szólnak semmit, mert ha meg is próbálnák, nem értenék egy szót sem. Az őseim ugyan Indiából származnak, de nem beszélem a nyelvet. Ha azonban jamaikaiak ellen játszunk, ők rendesen trágárkodnak. Mindenféléket beszólnak, de ügyesen kell csinálniuk, hogy a játékvezető ne hallja, mert különben megbünteti őket. Nem vesszük a szívünkre, hanem legfeljebb ugyanúgy visszaszólunk, de néha idegesítő, mert ha az ember védő szerepben játszik, csak az a célja, hogy blokkolja a labdát, hogy a társa el tudja ütni.

Mindenfelé játszunk. A kissenai [Flushing, Queens] pályák a legrosszabbak. Tele van lyukakkal közvetlenül az ütő mögött. Ráadásul van ott egy nagy tó is, úgyhogy ha a kapus nem kapja el, a labda egyenes belerepül a vízbe. Ilyenkor meg kell próbálnunk egy bottal kihalászni a labdát, ami nedves lesz, és megdagad.

Meccs után az ellenfél csapata odajön, és gratulál. Megdicsérnek, hogy milyen jó játékos vagyok, és elkérik a Facebook- vagy az Instagram-elérhetőségem, mert azt mondják, hogy szeretnének pár tippet kapni erről meg arról. A nagy meccsekre pedig mindenki kijön, hogy támogassa a többieket. A krikett sokakat összehoz. Mindannak ellenére, ami a világban történik, az emberek továbbra is kriketteznek.