A hegy, ahol az ACG megszületett
A K2 híre már 1978-ban is jól ismert volt: „a kegyetlen hegy”. 8611 méteres magasságával csupán 238 méterrel marad el a Csomolungmától, de a magasság itt lényegtelen. A K2 meredekebb, technikásabb, nehezebb lejutni róla, és a körülmények jóval kíméletlenebbek. Az időjárás ritkán kedvező. A környezeti viszonyoknak való kitettség folyamatos. Könnyű hibát hibára halmozni. Az 1970-es évek végére a K2-vel kapcsolatos statisztikák lehangoló tendenciát mutattak: minden negyedik hegymászó, aki megkísérelte meghódítani a csúcsot, odaveszett.
1978-ra csak két csapat mondhatta el, hogy sikeresen megmászta a K2-t, és mindkettő igénybe vett kiegészítő oxigént. Egyik sem volt annyira elvetemült, hogy megpróbálja bebizonyítani, anélkül is lehetséges. Mégis ez lett a cél.
Egy amerikai expedíció szerveződött, hogy megkísérelje azt, ami abban az időben sokak szerint a lehetetlenség határát súrolta: megmászni a K2-t kiegészítő oxigén nélkül. Egy olyan korban, amikor a kiegészítő oxigén használata kötelező volt 8000 méter felett, lemondani róla nem csupán merészség volt – hanem egyenesen őrültség.
A levegőn kívül csak az erőforrásaik voltak gyérebbek.
Az expedíció finanszírozásához Jim Whittaker, az expedíció vezetője, és felesége, Dianne Roberts – aki történetesen rendkívül tehetséges fotóriporter volt –, felvette a kapcsolatot, akivel csak tudta, és hideghívások keretében kért támogatást különféle márkáktól. Roberts ígérete egyszerű volt: bizonyíték. Az erőforrásokért cserébe lefotózza a szponzorok termékeit a hegyen.
A Nike akkoriban még fiatal vállalat volt – fejlődött, de még korántsem volt stabil. Pénzügyi támogatást nem igazán tudott adni, bizalmat és termékeket viszont igen, így hát az expedíció minden tagja – beleértve John Roskelley és Rick Ridgeway hegymászókat is – kapott egy párat a legújabb teljesítményfokozó futócipőnkből, a Nike LDV-ből. Akkoriban senki sem gondolta volna, hogy ez a cipő katalizátor lesz a hegymászás történetében, és megreformálja a szabadtéri termékek tervezését.
A hegycsúcs még odébb volt, előbb le kellett gyűrni a K2 beszállásáig vezető utat.
Az alaptáborig vezető út 130 kilométer durva terepen: kavicsos utakon, gleccserátkeléseken, bizonytalan sziklamezőkön és ösvény nélküli hosszú útszakaszokon. Ez az út nem bemelegítésként szolgált, hanem önálló próbatétel volt, amelynek leküzdéséhez állóképesség, vasakarat és jó ösztönök kellettek – jóval a tényleges mászás megkezdése előtt.
De a Nikenak köszönhetően az 1978-as csapat igazi ütőkártyával a tarsolyában vágott neki az útnak. A megszokott nehéz bőrbakancsot lecserélve a csapat járatlan útra lépett, és a beszállásig vezető utat teljesen LDV-ben tette meg.
Az eredetileg futásra tervezett LDV (teljes nevén Long Distance Vector) a Nike Bill Bowerman által tervezett gofrimintás külsőtalpának fejlődését jelképezte, amely az 1974-es Waffle Trainer cipőn mutatkozott be. De az innováció itt nem állt meg: az LDV egyenes kaptafája, amelyet arra terveztünk, hogy a stabilitás és a mozgásszabályozás növelésével védje a futókat, ideálisnak bizonyult a világ legkeményebb terepeit meghódító sportolóknak.
De a Nikenak köszönhetően az 1978-as csapat igazi ütőkártyával a tarsolyában vágott neki az útnak. A megszokott nehéz bőrbakancsot lecserélve a csapat több tagja járatlan útra lépett, és a beszállásig vezető utat teljesen LDV-ben tette meg.
Az eredetileg futásra tervezett LDV (teljes nevén Long Distance Vector) a Nike Bill Bowerman által tervezett gofrimintás külsőtalpának fejlődését jelképezte, amely az 1974-es Waffle Trainer cipőn mutatkozott be. De az innováció itt nem állt meg: az LDV egyenes kaptafája, amelyet arra terveztünk, hogy a stabilitás és a mozgásszabályozás növelésével védje a futókat, ideálisnak bizonyult a világ legkeményebb terepeit meghódító sportolóknak.
A K2 beszállásáig vezető úton az LDV által nyújtott előnyök jól megmutatkoztak. Akkoriban a legtöbb hegymászó Rick Lower Nike-futótörténeti szakértő által csak „téglacipőnek” nevezett, merev külsőtalppal, vékony vagy nem létező középtalppal rendelkező, nehéz, kényelmetlen bakancsban vágott neki a csúcsnak. Az LDV ettől radikálisan eltért. A hagyományos túracipőkhöz képest közel feleannyit nyomott, így hasonló – ha nem jobb – tapadást nyújtott, miközben jelentősen csökkentette az egyes lépések megtételéhez szükséges energiát. Bowerman meggyőződése, miszerint a súly hatása hosszú távon felerősödik, fő szempont volt az LDV könnyű
szerkezetének megalkotásakor, hogy a lépések kevesebb erőfeszítést és kevesebb elégetett kalóriát igényeljenek, ezáltal pedig hatékonyan le lehessen küzdeni a kilométereket. A gofrimintás külsőtalp olyan szintű megfelelőséget és járásélményt biztosított, amihez a hegymászók egyszerűen nem voltak hozzászokva. Az LDV lehetővé tette, hogy a K2-t meghódítani vágyó hegymászók hatékonyan haladjanak egyenetlen talajon, szikláról sziklára és törmelékek között, anélkül, hogy úrrá lenne rajtuk az a kimerültség, ami a hagyományos bakancsot viselve fokozatosan felhalmozódott.
„Ezért a fel- és leutat is ebben tettük meg” – nyilatkozta később Rick Ridgeway.
„Egyszerűen rugalmasabb és kényelmesebb volt. Lehetett benne szikláról sziklára ugrani. Jobb volt a szellőzés is. Ha engem kérdeztek, szerintem jobban teljesített a merevebb, hagyományos túracipőnél.”
Mire a csapat az alaptáborba ért, az LDV-k elkoptak. De ez nem számított, mert a hegymászók valami felbecsülhetetlent kaptak cserébe: pihent lábbal vághattak neki a csúcsnak. Ez az út közel tíz hét küzdelmet jelentett a túlélésért.
Viharok akadályozták a továbbhaladást. Lavinák rajzolták át az útvonalat. A kimerültség és a feszültség a magasság növekedésével fokozódott.
Egyedül a csapatszellemnek köszönhetően nem dőlt dugába a terv. A csapat egy része viselte az extra nehéz terheket, egy másik része pedig feláldozta a saját esélyeit azért, hogy mások dicsőséget szerezzenek. A siker nem az egyéni erőn, hanem a kollektív elhivatottságon múlott.
Jim Wickwire és Louis Reichardt 68 nap után a hegyen – amelyből öt napot a halálzónában töltöttek kiegészítő oxigén nélkül – elsőként ért fel a csúcsra. Másnap már Roskelley és Ridgeway is ott állt „a kegyetlen hegy” tetején. Ők voltak az első hegymászók, akik kiegészítő oxigén nélkül teljesítették a kihívást.
Csodával határos módon – nagyrészt az önzetlen csapatmunkának köszönhetően – az expedíció összes tagja túlélte az utat.
A K2 beszállásáig vezető úton az LDV által nyújtott előnyök jól megmutatkoztak. Akkoriban a legtöbb hegymászó Rick Lower Nike-futótörténeti szakértő által csak „téglacipőnek” nevezett, merev külsőtalppal, vékony vagy nem létező középtalppal rendelkező, nehéz, kényelmetlen bakancsban vágott neki a csúcsnak. Az LDV ettől radikálisan eltért. A hagyományos túracipőkhöz képest közel feleannyit nyomott, így hasonló – ha nem jobb – tapadást nyújtott, miközben jelentősen csökkentette az egyes lépések megtételéhez szükséges energiát. Bowerman meggyőződése, miszerint a súly hatása hosszú távon felerősödik, fő szempont volt az LDV könnyű szerkezetének megalkotásakor, hogy a lépések kevesebb erőfeszítést és kevesebb elégetett kalóriát igényeljenek, ezáltal pedig hatékonyan le lehessen küzdeni a kilométereket. A gofrimintás külsőtalp olyan szintű megfelelőséget és járásélményt biztosított, amihez a hegymászók egyszerűen nem voltak hozzászokva. Az LDV lehetővé tette, hogy a K2-t meghódítani vágyó hegymászók hatékonyan haladjanak egyenetlen talajon, szikláról sziklára és törmelékek között, anélkül, hogy úrrá lenne rajtuk az a kimerültség, ami a hagyományos bakancsot viselve fokozatosan felhalmozódott.
„Ezért a fel- és leutat is ebben tettük meg” – nyilatkozta később Rick Ridgeway.
„Egyszerűen rugalmasabb és kényelmesebb volt. Lehetett benne szikláról sziklára ugrani. Jobb volt a szellőzés is. Ha engem kérdeztek, szerintem jobban teljesített a merevebb, hagyományos túracipőnél.”
Mire a csapat az alaptáborba ért, az LDV-k elkoptak. De ez nem számított, mert a hegymászók valami felbecsülhetetlent kaptak cserébe: pihent lábbal vághattak neki a csúcsnak.
Ez az út közel tíz hét küzdelmet jelentett a túlélésért.
Viharok akadályozták a továbbhaladást. Lavinák rajzolták át az útvonalat. A kimerültség és a feszültség a magasság növekedésével fokozódott.
A magasban töltött hetek után Roskelley és Ridgeway lejjebb ereszkedett, és felhúzta az LDV-t a visszafele útra. A cipők teljesen elnyűttek, csak a ragasztószalag és az enyv tartotta őket össze, de kibírták a lefelé vezető utat.
A csapat kimerülten, de mámoros hangulatban és egy darabban vágott neki az útnak, amelyen el is indult az eszmecsere.
Mi lenne, ha létezne egy cipő kifejezetten erre a célra? Amely elég könnyű a beszállásig vezető hosszú útra. Elég rugalmas a kiszámíthatatlan terepviszonyokra. Elég szellőző a teljesítmény hosszú távon való fenntartására. Amelyet nemcsak a csúcs meghódítására terveztek, hanem az oda vezető úton tapasztalt összes váratlan esemény leküzdésére is.
Egyedül a csapatszellemnek köszönhetően nem dőlt dugába a terv. A csapat egy része viselte az extra nehéz terheket, egy másik része pedig feláldozta a saját esélyeit azért, hogy mások dicsőséget szerezzenek. A siker nem az egyéni erőn, hanem a kollektív elhivatottságon múlott.
Jim Wickwire és Louis Reichardt 68 nap után a hegyen – amelyből öt napot a halálzónában töltöttek kiegészítő oxigén nélkül – elsőként ért fel a csúcsra. Másnap már Roskelley és Ridgeway is ott állt „a kegyetlen hegy” tetején. Ők voltak az első hegymászók, akik kiegészítő oxigén nélkül teljesítették a kihívást.
Csodával határos módon – nagyrészt az önzetlen csapatmunkának köszönhetően – az expedíció összes tagja túlélte az utat.
Visszatérésük után Roskelley és Ridgeway visszaküldte a Nikenak a tönkrement LDV-ket, és részletes javaslatokat tett arra, hogyan lehetne belőle valódi túracipőt csinálni.
Ezek a valódi körülmények között született gyakorlati tapasztalatokon alapuló visszajelzések értékes teljesítményadatoknak bizonyultak. Egy sportolók által a vadonban tesztelt futócipő arra késztetett, hogy teljesen másként gondolkodjunk a szabadtéri teljesítményről, ami végül az All Conditions Gear megszületéséhez vezetett. Könnyű szerkezet. Szellőző anyagok. Merevség helyett rugalmasság. Hosszú távokra tervezett párnázás.
Az LDV soha nem jutott fel a K2-re. Nem erre lett tervezve.
De lehetővé tette, hogy a csapat felkészülten érkezzen. Hogy élve köszönjön el a hegytől. Hogy álmodjon egy jobb terméket azoknak a zabolázatlan lelkeknek, akik szembe akarnak nézni az anyatermészet kihívásaival.
Egy alkalmi adomány. A legjobb futócipő a piacon. A hegy, ami mindent
megkövetel. Ekkor találkozott először a Nike a vadonnal – nem mint márka, hanem mint tesztközeg. Emiatt fontos az LDV öröksége ma, közel ötven évvel később is.
Minél vadabb egy sportoló, annál valószínűbb, hogy örökséget hagy maga után.
És az ACG megszületése mögött a K2 áll.
Vajon az LDV nélkül feljutott volna az 1978-as amerikai expedíciós csapat a csúcsra?
Ezt már sosem tudjuk meg.
Visszatérésük után Roskelley és Ridgeway visszaküldte a Nikenak a tönkrement LDV-ket, és részletes javaslatokat tett arra, hogyan lehetne belőle valódi túracipőt csinálni.
Ezek a valódi körülmények között született gyakorlati tapasztalatokon alapuló visszajelzések értékes teljesítményadatoknak bizonyultak. Egy sportolók által a vadonban tesztelt futócipő arra késztetett, hogy teljesen másként gondolkodjunk a szabadtéri teljesítményről, ami végül az All Conditions Gear megszületéséhez vezetett. Könnyű szerkezet. Szellőző anyagok. Merevség helyett rugalmasság. Hosszú távokra tervezett párnázás.
Az LDV soha nem jutott fel a K2-re. Nem erre lett tervezve.
De lehetővé tette, hogy a csapat felkészülten érkezzen. Hogy élve köszönjön el a hegytől. Hogy álmodjon egy jobb terméket azoknak a zabolázatlan lelkeknek, akik szembe akarnak nézni az anyatermészet kihívásaival.
Egy alkalmi adomány. A legjobb futócipő a piacon. A hegy, ami mindent megkövetel. Ekkor találkozott először a Nike a vadonnal – nem mint márka, hanem mint tesztközeg. Emiatt fontos az LDV öröksége ma, közel ötven évvel később is.
Minél vadabb egy sportoló, annál valószínűbb, hogy örökséget hagy maga után.
És az ACG megszületése mögött a K2 áll.
Vajon az LDV nélkül feljutott volna az 1978-as amerikai expedíciós csapat a csúcsra?
Ezt már sosem tudjuk meg.
Külön köszönet Dianne Robertsnek az expedíción készített fotóiért.
