Horvátországban egy helyi pályán ismét pattog a labda
Közösség
Horvát kosarasok egy új generációja helyreállította a helyi pályát, és összehozta a környéket.
This is a modal window.
Egy felhős estén kisebb tömeg gyülekezik a horvátországi Gajnice egy kosárlabdapályájának alapvonalánál. Lágy, sárgás fény világítja meg a sziluetteket, az árnyékok a pályát körülölelő háztömbökre vetődnek. Fehér színű taxik jönnek-mennek, a drótkerítésen túl helyközi vonatjáratok robognak el, kerekeik csattogása a síneken ritmikus aláfestést ad, amely átlüktet a pályán uralkodó hangulaton.
Ez itt Gajnice híres Taxipályája. A környék büszkesége, a városi hőtérkép központja. Ahol az emberek megállnak beszélgetni, időt tölteni egymással, és ami a legfontosabb: kosarazni. Az éjszakai ég alatt csendes eső kezd cseperegni, megsötétítve a foltos aszfaltot, de senki sem siet sehová. Régi vicceket mesélnek egymásnak az emberek. Egymást heccelik. Sok megbeszélnivaló van. Sok játékos gyalog érkezett, mert a környéken laknak, vagy megálltak a munkából hazafelé vezetve, és a kocsiban öltöztek át.
„Oké, csapjunk bele” – bődül el egy mély hang horvátul.
„Feltettük a térképre ezt a pályát, ezt a környéket.”
Ivan Krizmanic
Egy pillanat alatt lekerülnek a felesleges ruharétegek, cipőfűzők húzódnak szorosra. Gyors ritmusú, öt az öt ellen játék kezdődik. A Taxipályán folyó játékra a legtalálóbb kifejezés: fizikális. A hibák bemondása ritka, és amikor a kosár felé törsz, gyakran ára van ennek - az, hogy a játék „intenzívvé” válhat, enyhe kifejezés. „Mindig is kissé durvábban játszottunk” – mondja Ivan Krizmanic, a hatékony irányítójátékos, akinek keresztlépése híresen bokatörő. „Nincs átengedés, nincsenek könnyű pontok.”
Itt a pályán mutatott tisztelet kulcsfontosságú, különösen amikor a környék képviseletéről van szó. Nyaranként a Taxipályán rendezik meg az évenkénti három a három ellen bajnokságot, aminek keretein belül a közeli városokból, a közelmúltban pedig szomszédos országokból is érkeznek játékosok, hogy kihívják a helyi csapatot. „Le akarod győzni őket, hogy azt mondhasd: eljöttetek Gajnicébe, de ez itt a mi pályánk, szóval talán legközelebb több szerencsével jártok” – mondja Ivan.
De ez mindig is így volt a Taxipályán. A pálya hosszú évekig volt elhanyagolt állapotban, amíg egy új generáció saját kezűleg fel nem újította. „Kicseréltük a palánkokat, felfestettük a vonalakat, szereztünk spotlámpákat” – mondja Miroslav Josic, a pálya egy tapasztalt veteránja. Azóta a hely a büszkeség jelképe lett. „Feltettük a térképre ezt a pályát, ezt a környéket” – teszi hozzá Ivan. „Mielőtt játszani és népszerűsíteni nem kezdtük, nem is ismerte senki.”
Talán ennél is fontosabb, hogy a pálya mind a fiatalabb, mind az idősebb generációk találkozóhelye lett, akár játszanak, akár nem. „Mindenki kijön a pályára. A kis ötévesektől kezdve minden korcsoport képviselteti magát, egészen az ötven-hatvan évesekig” – mondja Ivan. „Mindenkit szívesen látunk.”
Miközben a pálya továbbra is nemzetközi elismeréseket gyűjt be, a helyi, mindennapos csapat megmaradt egy kis, családias közösségnek. A közösség tagjai az élet minden területéről verődtek össze – vannak közöttük gyógyszerészek, csaposok, ügyvédek és raktári dolgozók is – mindannyiukat összeköti a játék, amelyet annyira szeretnek. Mindennap beszélgetnek egymással egy csevegőcsoportban, leszervezik a meccseket és gyakran a meccsek utáni sörözéseket is. „A velem játszó srácok a testvéreim” – mereng el Miroslav. „Nem pusztán barátok.”
