A dolgok talán máshogy is alakulhattak volna, ha akkor tudjuk, hogy a havazás annyira eldurvul, hogy a kormányzó szükségállapotot rendel el, ugyanis a hatalmas csapadékmennyiség következtében a februári hómennyiség erősen felhalmozódott Oregon magas sivatagában. Igazából ez a helyzet a vadonnal. Vad.

Kitartóan havazott, mikor megkezdtük dizájninspiráló utazásunkat a Smith Rock felé. Mindenképpen ki akartunk már törni az iroda világából, hogy szívjunk egy kis friss levegőt, és szerezzünk odakint egy kis inspirációt a következő ACG-szezonhoz. A tavalyi erdőtüzek elzárták azt a vékony átjárót, amely Marion Forkstól indult, majd keresztülhaladt Black Butte és Sisters városán egészen a Smith Rockig. Az egyetlen út akkor februárban Oregon legmagasabb pontján, a Mount Hoodon keresztül vezetett odáig.

Azon a reggelen kilencen gyűltünk össze félelmet nem ismerve a Nike egyik hűvös parkolójában. Cipő- és ruhatervezők, marketinges arcok, márkatervezők és értékesítési képviselők ültek be három autóba, és vágtak neki az útnak a Nike beavertoni központjából olyan városokon át, mint Zigzag és Rhododendron a Mount Hood lábánál. Government Camp elhagyása után a hó komolyan elkezdett hullani az égből.

Miután megpillantottunk pár megborult kamiont az útmenti árkokban, úgy véltük, hogy a legjobb, amit tehetünk az, hogy követjük az útmenti jelzéseket, melyeken a „HASZNÁLJ HÓLÁNCOT" felirat állt. Az út szélén térdelve, miközben autók húztak el mellettünk a jeges aszfalton, egymásnak segítettünk megfejteni a hólánchoz tartozó utasításokat: ellenőrizd a rombusz alakot, menj előre 5 métert, húzd meg újra. Bízván benne, hogy láncaink kitartanak és biztosítják azt az extra tapadást, melyre szükségünk volt ahhoz, hogy átkeljünk a hóvihar verte hegyszoroson, folytattuk utunkat.

Lassú folyamat volt. Ahogy átszeltük a Deschutes-folyót, a délután haladt tovább. A hólánchoz javasolt maximális sebesség 40 km/óra, a korlátozott látási viszonyok pedig további lassulásra kényszerítettek bennünket. Amikor konvojunk végre elért a Smith Rockhoz, a nap a nyugati felhők alá ereszkedett éppen.

A Smith Rock általában napfényben fürdőzik. Az oregoni magas sivatag az év 300 napján részesül napfényben, ezért fantasztikus látványt nyújtott a hófedte kőhalom. Eredetileg úgy terveztük, hogy megcsináljuk a „Misery Ridge" túrát. A Smith Rock északnyugati oldalán egy hirtelen, 220 méteres emelkedéssel egy kilátóhoz jutsz, ahonnan jobb napokon mászókat és stackline-ozókat láthatsz a híres Monkey Face hegymászó útvonalon. Az intenzív időjárási körülmények következtében ezek az útvonalak le voltak zárva.

Némelyeket talán elkedvtelenített volna egy 7 órás út kíméletlen hegyszorosokon és bolond időjáráson át, aminek a végén szembesülni kell azzal, hogy az úti cél le van zárva. De mi nem ilyenek vagyunk. Miután órákat töltöttünk az autóban, már az nagy ajándék volt, hogy a szabadban lehettünk végre. A hangulat túlvilági volt a Smith Rock lábánál, miközben a szálló hó elfedett mindenféle hangot, és egy ló vánszorgott keresztül az úton a térdig érő hóban. A fény felragyogni látszott a fagyos talajon. Kirohantunk, bele a hóba, hóangyalokat csináltunk, és hógolyóval üldöztük egymást egészen addig, amíg már túl sötét volt, hogy lássunk. Végül is a célunk az volt, hogy elmerüljünk magának a Smith Rocknak a hangulatában, és tanuljunk abból, amit látunk és érzünk, bármi is legyen az.

A hirtelen halványuló fényektől vezérelve elindultunk otthonunkba, egy, a Suttle-tó partján lévő falusi házikóba, amely a Mt. Jefferson és a Three Fingered Jack között helyezkedik el. Utóbbi egy szunnyadó vulkán, melyet egy Oregon hőskorában élt mogorva talajkutatóról neveztek el. A házikó kirajzolódott fényszóróink fényében, meleg volt és hívogató. Ahogy befordultunk a majdnem teljesen üres parkolóba, a hó tovább halmozódott a kerekeink körül, és mi táskáinkat a bejárathoz húztuk.

Kint az oregoni vadonban a telefonszolgáltatás hiányos, az extrém havazás miatt pedig a házban lévő Wi-Fi sem működött. Ugyan nehéz volt elfogadni, hogy senki nem tudott kapcsolatba lépni a családjával és tudatni velük, hogy túléltük a vihart, mégis volt valami különleges abban, hogy el voltunk zárva a külvilágtól. Olyan könnyű nem észrevenni a körülöttünk zajló dolgokat, amikor az internet és a közösségi média végtelen tartalma folyamatosan zúdul ránk. Fontos, hogy néha lekapcsolódjunk onnan, és újra természetes világunkra koncentráljunk.

Estére behavazódtunk, és követtünk egy régi havas hagyományt: rakj tüzet, és lazíts. Néhány gőzölgő ital kíséretében összegyűltünk a bárpult körül, és megosztottuk egymással ötleteinket és megfigyeléseinket. Összehasonlítgatva jegyzeteinket arról, hogy felszerelésünk miként funkcionált az úton vagy odakint az elemek közt, új perspektívákkal gazdagodtunk a teljesítménnyel kapcsolatban, és megvitattuk, miként javíthatnánk a következő szezon ACG-jén. Miután beszélgettünk a dizájnról, visszavonultunk a ház társalgójába, ahol találtunk egy könyvespolcot, amely tele volt mindennel, a ponyvaregényektől kezdve a régi vadonkalauzokig. Mivel el voltunk zárva a külvilágtól, egymást váltogatva olvastunk fel találomra választott könyvekből. Néhányunknak ez volt az első utazása az ACG-vel, míg mások évek óta velünk vannak. Bizonyos értelemben az, hogy el vagy zárva, jelen vagy, és jól mulatsz az összegyűlt tervezői csapattal, pont olyan fontos, mint visszajelzéseket megosztani a termékről és a tulajdonságairól. Ez az esemény kapcsolatot és összetartást épített a teljes csapaton belül.

Másnap reggel, miután megreggeliztünk, a társalgóban gyűltünk össze egy újabb inspiráló beszélgetésre. Ezúttal mindenki lehozta magával a csomagjait, és felváltva prezentáltunk egy összegző képet az útra elhozott felszerelésünkről, aztán megvitattuk, hogy mely felszerelések nélkül nem tudtunk volna élni sem, mely holmikat nem használtuk egyáltalán, és mutattunk olyan kültéri cuccot, amely szerintünk egyedi. Ahogy mentünk körbe a szobán, hallhattunk veterán természetjárókat és városi műértőket, ahogy megosztják saját szempontjaikat arról, hogy mi volt számukra fontos, amikor kiléptek a szabadba. Ezen a kis játékon keresztül elkezdtünk mintákat felismerni, új ötletek fogalmazódtak meg, és összeálltak egy irányba, az ACG következő szezonjához.

Ahogy kifordultunk a parkolóból, érezni lehetett a csapattagok közti kapcsolatot. Energikusnak éreztük magunkat, miközben óvatosan Portland felé vettük az irányt, keresztül a hófedte utakon, készen arra, hogy a tervezőasztalnál hasznosítsuk azt, amit egymástól tanultunk a külvilágban. Ezért kellene a tervezést a vadonban csinálni. Olyan dolgokat láthatsz, amiket a stúdióban nem. Elmerülhetsz a környezetben, és meríthetsz annak energiájából, megértheted a kihívásait, és reflektálhatsz rá, hogy milyen érzés igazán megtapasztalni egy adott helyet minden érzékszerveddel. Tesztelhetsz elméleteket, megoszthatsz ötleteket, és építkezhetsz a hely és az emberek együttes energiájából.

Amikor egy helyszínnel együttműködünk, hogy valami újat alkossunk, akkor azt a helyszínt képviseljük. A helyek, melyeket az inspirációhoz választottunk, vad, varázslatos helyek a külvilágban. És amikor a külvilágért szólunk, a Földért szólunk, a Föld pedig mindannyiunkért szól.