Minket nem lehet megállítani

Ez nem csak pillanatnyi dölyfös büszkeségről vagy sekélyeses győzelemről szól.

Hanem arról, hogy abban a pillanatban látjuk és érezzük, ahogy a lehetetlen lehetségessé válik. Az inspirál bennünket, hogy mi mindenre képes az ember, ha nem adja fel.

Mindannyian voltunk már alábecsülve és lesajnálva. Mind éreztük már úgy egy adott pillanatban, hogy valaki vagy valami sokkal erősebb nálunk.

Ez lehetett egy kemény ellenfél, egy meredek emelkedő vagy egy elszakadt Achilles-ín. Bármi is volt az, azokban a pillanatokban úgy éreztük, mindennek vége, és mindenki más is így gondolta. De nem adtuk fel, nem hagytuk abba, és ezért elkezdtek megváltozni a dolgok, majd dacolva a sorssal, ismét a csúcsra értünk.

Ezért emlékeztet a sport mindig arra, hogy visszatérhetünk. Mindegy, milyen mélyre zuhanunk. A sport újra és újra és újra bebizonyítja, hogy bárhonnan visszakapaszkodhatunk. Sérülésből, vereségből, 3–1-es, 6–1-es vagy 28–3-as hátrányból is, akkor is, ha már mindenki úgy gondolja, hogy végünk.

És ezért vannak mindannyiunkra hatással a visszatérések; kapaszkodunk beléjük, és akkor állunk elő velük, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk. Mint most. Még ha most nem is egy trófea vagy egy bajnoki cím a tét, egy sokkal nagyobb visszatérést kell produkálnunk.

Most minden korábbinál nagyobb szükségünk van arra, hogy visszatéréseket lássunk a sportban, és emlékezzünk rá, hogy nincs olyan, amire ne lennénk képesek.