A csodaikrek: Bemutatjuk a nővéreket, akik uralják a New York-i kézi fallabdát

Melanie és Jessenia Garate gyerekkoruk nagy részét a brooklyni fallabdapályák oldalvonalánál töltötte, nézve, ahogy anyukájuk versenyez. Ez a nevelési mód nagyon tanulságosnak bizonyult. Mára a szerepek felcserélődtek: most az ikrek tarolnak a pályán, miközben anyukájuk kiabálva szurkol.

Az ikrekkel a Coney Island-i felségterületükön lévő pálya mellett találkoztunk, a Coney Island-i sétánnyal a háttérben. Interjút készíteni a két 22 éves lánnyal hasonló élmény, mint nézni őket párban játszani – gyorsak, okosak, és befejezik egymás mondatait, mintha olvasnának egymás gondolataiban.

Jessenia: Amikor anyu játszani ment, mi is mentünk vele.

Melanie: Ha ő nem lett volna, nem mentünk volna ki Coney Islandre. Mindig hozott két gyerekszéket, amelyek össze voltak kötve, és csak ott ültünk. Most meg állandóan itt vagyunk.

Melanie: A rangsoros rendszer. Vannak A játékosok, B játékosok és C játékosok. A lányoknál [a női ligában] csak A és B játékosok vannak, mert nincs annyi lány, mint fiú. Mivel a nők közt A játékosok vagyunk, a férfiak szintjén B-snek számítunk.

Jessenia: Bonyolult. Évekig tudnék ventilálni arról, hogy a nőket alulértékelik a kézi fallabdában. A férfiak uralják a sportágat, és sokszor úgy vannak vele, hogy „mi jobban csináljuk, ez a mi sportunk”. Mi [én és Melanie] meg azt a hozzáállást választottuk, hogy „én is képes vagyok pontosan ugyanazokat a dolgokat megcsinálni, mint ti.”

Jessenia: Én alsódobó vagyok. Egy darabig softballoztam, ami nem tett jót a vállamnak, ezért sokszor túl megerőltető lenne számomra a felsődobásos lendítés. Az alsódobások révén kompaktabb és kisebb vagyok a pályán.

Melanie: Én az oldalsó dobásokban vagyok igazán jó. Csatár vagyok, vagyis sokkal több helyet foglalok el a pályán, és sokkal többet szaladgálok. Tökéletes, mert ő [Jessenia] meg csak áll ott, mint egy szobor.

Jessenia: Én nem megyek ki a mosdóba, hanem a torna végéig benntartom. Utálom, ha játék közben nedves lesz a kezem, mert attól puhább lesz, és ilyenkor úgy érzem, hogy ha megüti a labda, sokkal jobban fog fájni a kezem. Nem tudom miért gondolom ezt.

Melanie: Néha rágózunk, hogy levezessük a stresszt.

Melanie: Egy Cheena nevű hölgytől származik, aki valahányszor meglátott minket, Csodaikreknek szólított. Egyszerűen csak ránk ragadt, és egy idő után mindenki elkezdett így hívni bennünket.

Jessenia: „Régen, amikor nyertünk egy trófeát, beálltunk egy képre úgy, hogy az egyik kezünkben a trófea volt, a másik kezünkkel pedig pacsiztunk, miközben azt mondtuk hogy »Csodaikrek, aktiváljátok az erőtöket!«”